ALFÖLDI KÉPEK

Még alig-alig pitymallott,

az éjsötétség peremén,

fülemüle fakadt dalra,

vén diófa ága hegyén.

Friss harmatcsepp permetezte,

a szendergő látóhatárt,

szilajménes vágtatott át,

porfelhő zárt köd kapuján.

Délidőn már sütött a nap,

az alföldi rónaságra,

búzakalász tengert hívott,

ért’ kalászú lakomára.

Juhász bojtár a legelőn,

Birkanyájat terelgetett,

pacsirta a kék ég alatt,

víg dalokat füttyögetett.

Egerészölyv várakozott,

magas csipkebokor ágán,

az út menti árok szélen,

jó fogásra ácsingózván.

Hortobágynak van egy hídja,

víz tükrében magát nézi,

két karom, ha átall, érné,

de szeretném megölelni.

Délibábos pusztaságod,

szemkápráztató szépséged,

gémeskutad, szürke marhád,

hirdesse örökkön léted.

Féltlek, óvlak, becézgetlek,

mint gyermekét szülőanyja.

Alföldem, kedvesem, álmom,

hazám kenyértermő tája.