Az első dalom

Ős tölgyfa erdőnek lombos sátorában,

 ködös őszi esten gyökeret vert lábam.

 Aludni készült a zsivajgó rengeteg, 

fejemre hulltak a rőt színű levelek.

Mellettem –aki már letette a gondját-

az öreg tölgy ága hintáztatta lombját.

Álmos szemével most lepillantott reám,

friss harmatgyöngy ringott minden ága-bogán.

E fának tövében bársony moha ágyba,’

álmából ébredt fel   szentjánosbogárka.

És amiként csendben beállt az éjsötét, 

meggyújtotta tüstént parányi mécsesét.

Majd amint a fánál mélán álldogáltam,

száraz,korhadt ágán vén lantot találtam.

Nem tudván,hogy ki volt valaha dalnoka,

azt sem,hogy e hangszert,vajh’ ki tette oda.

Néztem ámulattal, félőn leemeltem,

suta gyermekujjal tétován pengettem.

Fölneszelt az erdő,kinyitotta szemét:

Meghallgatta szívem legelső énekét.

Miről is szólhatott volna ez a nóta:

 Az indián nyárról már ős idők óta.

Miközben rájöttem,- zenélnek a szavak,

természet hangjai dalnokká avattak.

2012.