KÁRPÁTOK FOHÁSZA

 

Ha magas bérc lenne

az én édesapám,

és erdős rét lenne

az én édesanyám,

pataknak születnék,

örökkön csobogva

szomjazó állattal

friss vizet itatva.

 

És ha szellő lennék,

folyton fújdogálnék,

felhőkön repülve,

örök útra kelnék.

a Földnek bejárnám

minden zegét - zugát,

világgá  kiált’nám:

Él még Magyarország!

 

Ősapám ,  ősanyám,

e földben nyugosznak:

Mily jó, hogy éppen itt

születtem magyarnak!

Isten ege alatt

némuljon  a fegyver

szabadon élhessen

minden magyar ember!

 

Ám ha rendet tettél

hallgass  meg ó Uram,

nékem is lenne pár

keresetlen szavam:

Jutalmát kegyednek

 szenvedéssel méred

senkinek sincs jussa

annyi mint e népnek.

 

Mások bűnéért is

minket vert ostorod,

súlyos gyászkeresztet  

szó nélkül hordozott.

Hős fiait vitte

fel a Golgotára

jó tettének soha

bűnének volt ára.!

 

Uram teremts békét

a Kárpátok között,

mit ezer éven át

oly sok vér öntözött .

Sehol annyi virág

és tengernyi bánat

szeresd Uram jobban

gyönyörű hazánkat!

 

 

 

 

ALKONY A BALATONNÁL

 

Zamárdiban láttam e gyönyörű képet,

fénylábával a nap víztükrébe lépett.

 

Olyként viselkedett, mint űzött vadállat,

akit a vadászok nyilai találtak.

 

Belegázolt a tó tarajos zöldjébe,

hogy fájó sebei lázát így enyhítse.

 

S hogy égő szomját tüstént csillapítsa,

ajkával friss vízét lánggyomrába itta.

 

Szúrt teste megpihent ringó hullámokon,

szétterült tányérja a gyűrött habokon.

 

Mígnem alábukott merengőn, vibrálva,

beolvadt rőt színe nyugat alkonyába.