CITÁTUMOK
(idézetek)
Weöres Sándor tollából
Kínok árnyékaiból
szólok hozzád, Istenem.
Kín mar, sújt, temet,
józan eszemet
vak veszélyben,
láncos mélyben
ne hagyd elveszítenem.
Ha tettet elmulaszt valaki
láthatatlanul ott van
az a másik
aki megteszi.
Az esemény jön és elsuhan
s az emléknek száz ideje van.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain.
A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kisértet.
A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.
Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.
Várlak a déli sugárban
Várlak az éji sötétben
Várlak a télben, a nyárban
Várlak a földön, az égen.
Boldogok az összekulcsolódó szeretők: úgy kapnak, hogy adnak, s úgy adnak, hogy kapnak;
adott és kapott ajándékot itt nem lehet megkülönböztetni, sem adományt és zsákmányt.
Sebezve sebesülnek és sebesülve sebeznek. Egymás iránti féktelen szomjukban tulajdonképpen vágytalanok:
hiszen karjukban tartják a kielégülést, aki éppúgy szomjazik.
Dulakodnak, sírnak, haragusznak: de dulakodásuk ölelés, könnyük ékesség, haragjuk szerelem.
A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.
Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz -
mi a jóság, ha nem ez?
Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?
Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
A múlt a jelen alakja; a jövő a jelen illata.
Életed: tarka pergő kép a leplen,
a főszemély is, a néző is te vagy;
a lámpa kigyúl, a kép tovalebben,
hogy fényben felocsúdj, vagy felriadj.
Minden csak önmagának talmi képe,
hisz elmállik, emléke sem marad;
de nézz a mult dermedt jégtengerébe:
ott megrögződött minden mozdulat.
Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.
Elalszom: holnap megint más leszek.
De élve, holtan, utcán, kriptaboltban
én emlékezem és én feledek.
Legyen tiéd, ha kell,
az imádott szerencse,
de engem őrizzen
tetteimnek bilincse,
hagyjon a véletlen
a mézben vagy a sárban,
magam-varrta sorsot
hordjon mindég vállam.
Amíg sorvadsz a vágytól: nem lesz tiéd a rózsa.
Végy példát a rigóról, vígan lármáz a lomb közt:
"Dalommal költekeztem, harmattal részegedtem,
jóllaktam hűs fügével: tudnál-e nem szeretni?"
Én szegény bolond,
mit vesződöm itt veled?
Arcod porcelán,
kezed-lábad fa-cövek,
bábú vagy te, semmi más...
Unom már minden részemet,
a gyomromat, a fejemet.
Egy nap a tükörből talán
idegen arc fog nézni rám.
Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra élni tudnék,
kicsit sírnék,
hogy csicsígass,
kicsit rínék,
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.
Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a benső világosságból
környezetére sugarat bocsát.
Sötét a perc.
Még sötétebb a bú a percbe zárva,
akár bogár a borostyánba.
Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.
Mi (...) a művészet? - Ez a mértéktelenül szabad valami, amelynek egyetlen feltétlen kötöttsége sincs,
de határtalan szabadságában akármilyen kötöttséget elbír?
Szépséggé-rögzített emberi megnyilvánulás.
Ha minket földbe letesznek,
ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.
Szívedet kis mécsnek véltem,
mely egy légynek is örül -
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.
Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most, hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek.
Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.
A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet.
Az ember az egyetlen, aki önmagában az egyéni és feltételes dolgok alá, a közös és feltétlen létezésig ás: lelke van.
Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja rejtekhelyedet.
Mindegy, hogy képességeid mekkorák: fő, hogy a tőled telhető legjobbat formáld belőlük és általuk.
Ülök a titok tengere szélén
és lábam belelógatom.
Hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.
Legtöbb mai ember az érzelgős regények módjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyakat segítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak.
Mindig Ámor karjában égek,
A Lélek és a Szerelem
Külön nem váltható sohasem.
Suttog a fenyves, zöld erdő,
Télapó is már eljő.
Csendül a fürge száncsengő,
Véget ér az esztendő.
Keverd a szíved napsugár közé,
készíts belőle lángvirágot
s aki a földön mellén viseli
és hevét kibírja, Ő a párod.