2012. május 17-én jelent meg első verseskötetem.

Az alábbiakban a kötetben megjelent versek olvashatók.

A könyvben megjelent grafikák Rehorovics Anita rajzai.

 

 

HAZÁM

 

Te vagy életünk támasza

koronánknak dicső őre,

erdőnknek és mezeinknek

fennkölt kápráztató fénye

 

Te vagy a természet éke

védelmező „Nagyasszonya,”

lelkünket bátorító szó

szegények végső támasza.

 

Te vagy patakzúgó árja

ékírásunk ősi tára,

jégmezőknek rianása

tavaszváró szép leánya.

 

Te vagy bölcsőm ringó fészke

mit hősök keze épített,

boldogító szerelmi nász

hol magyar élet született.

 

Te vagy a hit szívkapuja

dobogása alkony csendben,

bilincsen vergődő láncszem

önbecsülés lelkeinkben.

 

Te vagy a szeretet sója

mely, apránként eloszlatja,

gonoszság bénító mérgét

fájó múlt idéző képét.

 

Ez mind te vagy édes hazám

Kárpátok ölén szült anyám,

itt születtem itt is halok

koporsóba se rakjatok.

 

Szórjátok szét hamvaimat

sólyomszárnyú  kék ég alatt,

Az Úr bizton fogja kezem:

Naggyá leszel még nemzetem!

 

 

 

KÉRÉSZ ÉLET

 

Kavicsbölcső volt tanyája,

Tiszavirág bábnak,

kikelvén a mély mederből,

rá a csodák vártak.

 

Kósza szelek perlekedtek,

törékeny kis testén,

madarakkal, pillangókkal

kéklő eget szelték.

 

Levetett hártyaruhája,

visszahullt a vízre,

milliónyi fehér pelle,

víztükrét belepte.

 

Némán szállt le a sötét éj,

Hold sarlója ékes,

hullámokon ringatózva,

ezüstösen fénylett.

 

Folyó csábos csobogása,

himnuszt írt a párhoz.

Első nászuk utolsó volt,

hajnal pirkadáskor.

 

Örök körforgás életük,

percekig szeretnek,

szerelmükből új élet kél,

nyaranta, - születnek.

 

 

SZAKADÉK

 

Kedvetlen emberi test,

mely előttem ró utat. -

Rajta a balsors mulat.

 

Lágy hegedűn híres,

szomorú nóta dalol.

Kutya vonyít valahol.

 

Párjáért szólt a harang,

támasza senki nem volt.

Kissé bolond, félig holt.

 

S a vándor csak ballag,

vissza már sohasem néz.

Meggörnyedt test, - aszott kéz.

 

Élte merő sírhatnék,

omladozó kártyavár.

Megtorpan, fölnéz, kivár.

 

Ölel, vonz a szakadék,

halál kaszája arat.

Sír a sors,- már nem mulat.

 

 

PIROSKÁM

 

Kertünknek egyetlen tüneménye,

pipaszárú csöpp kis veteménye,

parányi vékony gyökereddel,

hazát leltél a kert közepében.

 

Elültettelek és gondoztalak,

kötözgettelek, meglocsoltalak,

kezemmel simogattam arcodat,

lágyan öleltem karcsú derekad.

 

Majd jött a ragyogó májusi nap

tápláltad vele sárga virágodat,

aranyat érő esőtől duzzadtál

napsütéstől lassan elpirultál.

 

Nőttön nőttél üde drágaságom

felcseperedtél most már úgy látom!

Virágaid gyümölcsbe hajlottak

piros orcád levélbe takartad.

 

Ahogy árnnyal a fény, úgy leszek veled,

mint ember a sót, megszerettelek.

Paradicsom, ízes, kis Piroskám:

Most megeszlek,- de ne haragudj rám.

MÁJUSI ÉJ

 

Langy’ május éjszakán

telített a holdfény,

ezüst hidat ácsolt,

Balaton víztükrén.

 

Szellő úrfi játszott

susogó nád szárán,

halászbárka siklott,

zöld tó vize hátán.

 

Hirtelen vihar kélt

a parti sziklákon,

tündéri dallam szállt,

bazalt orgonákról.

 

Hajnalban a Hold még,

megvárta a Napot,

míg az sütni kezdett,

ő mélybe hanyatlott.

 

Tihanynak vízhangja,

fészket rak szívekbe,

emlékeket hagyván

lelkek berkeiben.

 

Május, te zsongó nyár,

szerelmesek hava:

Légy a magyar tenger,

örök védangyala!

 

 

EMLÉK SZÜLŐFÖLDEMRŐL

 

Ím, hazatértem szülőfalumba

várt reám a templom ékes tornya,

harang kongása vígan köszöntött

lelkem tornáca fénybe öltözött.

 

Lépcső előtt állt még a feszület,

ékírás rajta: „Bevégeztetett”.

Bár az idő vasfoga koptatta

lelkemet mégis bearanyozta.

 

Most leszólt hozzám: Hol voltál eddig,

sok napkeltétől múló alkonyig?

Majd hallgatott nem kutatta múltam

kíváncsi sem volt, merre is jártam.

 

Reszket a Nap szemem könnycseppjében,

mit mondjak tenéked, hogy köszönjem,

térdre hullok, most némán előtted,

hisz szómra néked úgysincs szükséged.

 

Majd fertály órán át ácsorogtam,

szülőházam előtt meghatottan,

udvarán állt még a kerekes kút,

látványától szívem összeszorult.

 

Átellenben, Barátkertnek alján,

Fűzfaág ringott a patak habján,

mellette susogó nyárfa liget,

hegybevesző útra árnyat vetett.

 

Nyugvó alkony lángvörös fényében,

szárcsa úszott Cseke- tó tükrében,

szívembe nyilallt egy régi emlék:

Langy vizedben hányszor fürödtem rég?-

 

Most búcsúzom tőled szülői ház,

Cseke-tó, templom, Somogyi táj.

Amíg az Isten egészséget  ád

kisfalum népe mindig visszavár.

 

 

 

SZOMJÚSÁG

 

Ömlik a Nap fénye,

perzsel a pillanat,

pihenni tér a szél,

merev a mozdulat.

 

Nyikorgó gémeskút

vályúja cserepes,

zöld mező virága

kókadtan integet.

 

Marhacsorda delel

délidő derekán,

hegyi patak medre

hűsítő vízre vár.

 

Szomjúhozó földek

vágynak friss esőre,

kiszáradt ajkam vár,

szerelmem mézére.

 

Szerelmem, szép hazám,

csókod oly fenséges,

szomjamat eloltja,

örök dicsőséged!

 

ALASZKA

(egy természetfilm képei)

 

Gleccserek folyama didereg a fényben,

havas, zord bércek közt a naplementében,

hőforrás-szökő kút buzog föld mélyéből,

terített asztal lesz, zöldellő mezőből.

 

Gyorsvizű patakok lazac áradata,

éj kék tengereknek buja hullámzása,

nyáron sátrakban él e vidéknek népe,

hagyomány ételük nyelvem ízlelé meg.

 

Itt téli estéken ékes a holdtölte,

jégvirág csillag hull, jeges tó tükrére,

örökkön változó fenyő rengetegén,

rejtőzik el a zaj, hulló hó köpenyén.

 

Tiszta éjben táncol észak színes fénye,

Alaszka hegyén  túl zimankó zenéje.

Ortodox hittel él, itt e dolgos népség,

emberi itt minden, színtiszta kedvesség.

 

Repülő e morc világban utasra vár,

befagyott tó jegén siklik a kutyaszán,

kalandos vidék ez, ám gyönyörű nagyon,

sejtelmes az éjjel  úttalan utakon.

 

Furcsa egy hely ez, a fagyos fehér ország,

soha nem teher az egymásra utaltság,

ha segíthetsz máson, boldogsággal tölt el,

így telnek az évek örök szeretetben.

 

Medvebocs serényen vörös áfonyát rág,

itt volt valaha az öldöklő aranyláz.

Ott egy rénszarvasnak eltörött a lába,

farkas falkának  most lesz víg lakomája.

 

Kocsma padlón a nép Ír zenére táncol,

folyókból mit fognak, megsütik a nyárson,

itt élni és halni, éltük sava borsa,

van ki azt mondaná tetterős mostoha.

 

Bering-tenger partján kietlen, zord a táj,

rákhalász hajó vív orkánnal bősz csatát.

Medvefóka, rozmár él itt barátságban,

rénszarvas patáknak dübörgő honában.

 

Az égbolt hosszúra nyújtotta e napot .-

Szeretlek Alaszka, vágylak látni nagyon!

Remélem folyton lesz folyóidban lazac,

a negyvennyolcadik szélesség fok alatt.

 

 

 

VIGASZ APÁMNAK

 

Fekvőhelyed végső remény,

hol megtört lényed vívódik,

sápadt már a hókristály is,

mely az égből aláhullik.

 

Az ég vörös láz - hintaján,

utazol tova béklyóban,

szivárvány köntöst rak a nap,

gyenge válladra titokban.

 

Fájdalmad vad paripáit,

sátán csapda tartja fogva,

szöknél onnan, de nem enged,

szobád súlyos cápafoga.

Rejtsd el bánatod szikráját,

gond tenger lápos mezején,

ne feddje fel, soha senki,

pirkadatkor, Csillagfénynél.

 

Ám egy szép napon sietve,

fénymadár kél  a magasban,

kínod, fájdalmad elviszi,

messze a láthatatlanba.

 

Többé már nem hajt az idő,

fáradt tested mélyen nyugszik,

földanyával eggyé válva,

lelked angyalokkal játszik.

 

 

HIMNUSZ A SZERELEMHEZ

 

Éjköszöntő az Esthajnal csillag,

fényével orcádat érintve ballag.

Rám mosolygott egy égi tünemény,

félálmomban csillant föl a remény.

 

Hajnalban kinyújtózik az erdő,

ezer ág karja az egekig nő,

mennyboltról dicsfényét reád rakja,

szerelmes szívem megdobogtatja.

 

Vihar tépte fatörzs jajdulása,

testemen villámok cikázása,

csitítsd le őket édes szavaddal,

szoríts magadhoz ölelő karoddal.

 

Ha egykoron igazgyöngy lehetnék,

ruhádra tenmagam hímezném,

hála könnyet hullatnék testedre,

szívem szívedet el ne feledje.

 

Szépséges forrón epedő ajkad,

rózsaszín sugárral festi a Nap .

Aranyfürtöd ringó hintaján,

szivárvány pillangók hada jár.

 

Kebled bársonyán elidőz a fény,

éj kék szemedtől bocsánatot kér,

igéző tested báját elrejtve,

hírül viszi messzi végtelenbe.

 

Miközben sorsom több sebből vérzik,

vágyam irántad nem csillapodik,

érted a nappalt végig koplalnám,

az éjszakákat átvirrasztanám.

 

Lovagi erénnyel lépek hozzád,

titkos kincseskamrám éke a szád

Édes öled örökké érezzem ,

hogy enyém vagy, soha ne feledjem.

 

S ha elhamvad szerelmünk lángja,

átszakadt éltünk duzzasztógátja,

földi életem tovább nem élem,

könnyzáporod legyen szemfödelem.

 

Emlékezzél rám évszakokon át,

töltsd meg boldogsággal szíved tavát .

Ne bánkódj azon, hogy ködbe veszek,

írott sors utam beteljesedett.

 

 

POKOLLAL KÜSZKÖDÜNK

 

Pokollal küszködünk

minden napjainkban,

sóhajtva remélünk

epekedve, kínban.

 

Remény pitvarában

árvák sorban állnak,

szeretet színterén

ölelésre vágynak.

 

Megcsömörlött lelkek

szomjaznak nyugalmat,

fáradt indulatok

vétlenben csapódnak.

 

Szörnyű átok űzi

szemből a ragyogást,

a barátok fogynak

úr az alázkodás.

 

Egykoron öröm, volt

móka és kacagás,

most harag döngeti

az enyészet kapuját.

 

Feketén hullámzik

százezrek sóhaja,

fásult életekben

kietlen a róna.

 

Értékvesztett erkölcs,

égig érő gátak,

romba dőlt életek

elmúlásra várnak.

 

Kísértsen bár minket

démonok vad raja,

megóvni jön értünk:

Őrangyalok hada.

 

 

TAVASZ SZÜLETÉSE

 

Széttört jég bilincsét

csörgeti a patak,

habajkai feléd

Himnuszt kiáltanak.

 

Ifjú erdőn a most

fakadó lomb alól,

minden madár hangja

csak tenéked dalol.

 

Rétek szűz ajkáról,

ezer tarka virág,

permetezve ontja

rád illat balzsamát.

 

Tengernyi ragyogó

csillagfény óceán,

hulláma térdre hull,

előtted Szent Atyám.

 

Buja zöld vadonná

serdült a végtelen

hol minden szív téged

dicsér Nagy Istenem.

 

 

KÁRPÁTOK FOHÁSZA

 

Ha magas bérc lenne

az én édesapám,

és erdős rét lenne

az én édesanyám,

pataknak születnék,

örökkön csobogva

szomjazó állattal

friss vizet itatva.

 

És ha szellő lennék,

folyton fújdogálnék,

felhőkön repülve,

örök útra kelnék.

a Földnek bejárnám

minden zegét - zugát,

világgá  kiált’nám:

Él még Magyarország!

 

Ősapám ,  ősanyám,

e földben nyugosznak:

Mily jó, hogy éppen itt

születtem magyarnak!

Isten ege alatt

némuljon  a fegyver

szabadon élhessen

minden magyar ember!

 

Ám ha rendet tettél

hallgass  meg ó Uram,

nékem is lenne pár

keresetlen szavam:

Jutalmát kegyednek

szenvedéssel méred

senkinek sincs jussa

annyi mint e népnek.

 

Mások bűnéért is

minket vert ostorod,

súlyos gyászkeresztet

szó nélkül hordozott.

Hős fiait vitte

fel a Golgotára

jó tettének soha

bűnének volt ára.!

 

Uram teremts békét

a Kárpátok között,

mit ezer éven át

oly sok vér öntözött .

Sehol annyi virág

és tengernyi bánat

szeresd Uram jobban

gyönyörű hazánkat!

 

 

ALKONY A BALATONNÁL

 

Zamárdiban láttam

e gyönyörű képet,

fénylábával a nap

víztükrébe lépett.

 

Olyként viselkedett,

mint űzött vadállat,

akit a vadászok

nyilai találtak.

 

Belegázolt a tó

tarajos zöldjébe,

hogy fájó sebei

lázát így enyhítse.

 

S hogy égő szomját

tüstént csillapítsa,

ajkával friss vízét

lánggyomrába itta.

 

Szúrt teste megpihent

ringó hullámokon,

szétterült tányérja

a gyűrött habokon.

 

Mígnem alábukott

merengőn, vibrálva,

beolvadt rőt színe

Nyugat alkonyába.

 

 

AZ ÉN DALOM

(Fiamnak)

 

Az én dalom száll a szélben,

muzsikája zeng szívedben,

körbe fon, mint inda a fát,

megszólaltat ezer hárfát.

 

Mint féktelen szerelmeket,

polip csápjaként úgy követ .

Üde csókot hint a dalom,

arcpírodra, homlokodon.

 

Magányodban tettre buzdít,

bearanyozza napjaid,

víg szavakat súg füledbe,

utad hittel kikövezve.

 

Az én dalom álmok szárnyán,

felrepít a Mennyországba .

Vágyaidnak társzekere,

örök napfénnyel lesz tele.

 

Folyton ott jár a nyomodban,

őrzi léptedet titokban,

ha sors utad eltévedve,

sötét ingoványra lépne.

 

Szemed tükrén aggodalom,

ne gyötörjön a fájdalom,

elidőzvén dolga végén,

kitisztul hű lelked mélyén.

 

Az én dalom szeretetet

a szivárvány ívére fest,

ám a lélek és a szívhang,

a képeken rejtve marad.

 

S ha majdan a halált hallom,

elnyelni kész zengő hangom,

minden dallam életedben,

tovább dalol gyermekedben.

 

 

LÁTOMÁS

 

A nyugvó naptányér

Láng folyóba olvadt

bíbor fényben úszott

az álmos alkonyat.

 

Reszketegen múlik

az öröklét idő

hazug az igazság

a remény hitszegő.

 

Régmúlt ivadékán

Hónapok rágódnak

csatát vívnak vízért

barbár ember hadak.

 

Nyugtalan álmunkból

jövőnk képe riaszt

hajnal sivatagból

harmatot szív a nap.

 

kimért órák fonják

időnk sorsfonalát

déli szél siratja

jégmezők halálát.

 

Fuldokolva úszik

lelkünkben a vadon,

Rohanó közöny fut

szívtelen utakon.

 

Öröm a bánattal

karonfogva kószál

sors dönt az út végén:

Kire hol, és mi vár!

 

Éjsötétség keze

öleli földanyát

havas téli fényben

hópihe árnya száll.

 

Vágyajkán a derű

Káoszforrást- fakaszt

Pegazus tollszárnyán

született gondolat:

 

Bárhol vár gazdagság

csak áltatod magad

a sírod mindegy lesz

szegény, avagy gazdag!?

 

Egy perc, meglehet csak

száguldó pillanat

ám lehet, e pár sor

csak látomás marad...?!

 

 

ÖRDÖGI KÖR

 

Pokolból a mennybe sosem vezetett út

Ördög nem fog kezet, olyat, mit angyal nyújt

Mégis megpróbálom, hisz mit veszíthetek

tán nyerhetek vele egy szebb új életet.

 

Sokan élünk itt lent, kevesen álmodunk,

de néha a mélyben, reménnyel táncolunk

Néha megérintünk egy kósza csillagot

S ha elbukunk majd, néhányuk felragyog.

 

Bár sötétben élünk, hiszünk a jóságban,

ám nem láthatunk fényt, nem tudhatjuk, hol van.

De várjuk szüntelen: Egyszer eljön a nap,

mikor megérint egy szentséges pillanat.

 

Úgy fogom a kezed, mint Ördög, Angyalét

szorítva erősen, hisz életem tiéd .

Együtt repülünk a kék fellegek fölött

s boldogok leszünk az angyalok között.

 

Ha mégis kicsúszna  kezedből a kezem,

talán kiáltok majd, hogyha visszaesem.

Soha ne nézz hátra, hisz nem lesz már miért,

ne dobd le szárnyadat, egy hazug férfiért!

 

 

KIKELET

 

Tavaszváró lánya,

gyönyörű kikelet,

fénysugár kezével

int búcsút a télnek.

 

Pirkad már a hajnal

kacsingat a fákra,

szűzkelyhét a virág

napfénynek kitárja.

 

Erdők, rétek vadja

öröm táncát járja,

fecske hű mátkáját

csivitelve várja.

 

Harkály csőre kopog

vén diófa vállán,

víg szellő hintázik

esőfelhő szárnyán.

 

Frissítő zápor hullt,

üde zöld a határ,

boldogan repdes fent

a kacagó gerlepár.

 

Szivárvány ív alatt

pezsdül az ifjú vér,

minden szerelmespár,

új életet ígér.

 

Búsuló szívekből

messze száll a bánat

víg dalát pacsirta

zengi a világnak.

 

Ébred a természet

örök körforgása,

öreg Hold fényének

ezüst ragyogása.

 

Itt most kevés a szó,

lelkünkben ég a vágy,

minden virágzásod

üde megújulás.

 

1848.

 

Toborzót fújt Kossuth Szeged főterén:

Veszélyben a haza és a függetlenség!

Sok-sok erős kar kell, ki most kardot emel,

s lesz, akit a halál váratlan ragad el.

 

Véres csatamező lett ez a szép ország,

égő város, falu romjai takarják,

könnypatak öntözte a letarolt mezőt,

sötét démon ölte a hazáját szeretőt.

 

Huszárlovak érces patkó csattogása,

félholtak gyötrelmes égbe kiáltása,

árva családoknak mély zokogó gyásza,

haldokló honvédek szíve dobbanása.

 

Sűrű cseppekben hullt a vérzápor eső,

ősi földünkön hőstetteket termő.

Értük mondott imánk hallgasd meg Ó Urunk,

dicső tetteiket hirdesse Himnuszunk.

 

Ne gondold, hogy szabadságot pénzért vehetsz,

de Istenben bízva, tán ki is érdemelhetsz!

Tétlenül vársz jobbra? Hiú ábránd csupán!

Ébredj magyar, sorsod vedd kézbe, újra már!

 

A FÖLD TITKA

 

A Föld fölriad néhanap

zavarja őt egy gondolat.

Irigyli a borús eget:

Keblén dús forrást melenget.

 

Érből csobogó patak kél,

mely ős titkot rejt magában,

ám mire a folyóba ér

elmeséli fűnek-fának.

 

Azt fecsegi, hogy a felleg

ikertestvére friss harmat.

Míg az ott fent záport kerget,

ő erdőt, mezőket mosdat.

 

Ám ha egyszer egyesülnek,

közös ágyban álmot szőnek:

Földből újfent forrás szökken

kezet fognak tengerekkel.

 

TULIPÁN SORS

 

Tengernyi tulipán

nyílt ki a mezőben

tarka virágsereg

illatos felhőben.

 

Úgy szikráztak rajtuk,

a kristályvíz cseppek,

mint miket ezernyi,

csillaggal hintettek.

 

Fény hoz nékünk tavaszt,

szerelmet, életet,

virág csalogatja,

mézgyűjtő méheket.

 

Színek kavalkádja,

kavarog a réten,

vidámságra hív most,

mindenkit az ének.

 

Ez a csoda sajnos,

túl hamar elillan,

amint a Nap fénye,

ég alján felcsillan.

 

Ám az élet folyton,

utat tör magának,

félve indul e szép,

virág, hervadásnak.

 

Eltűnik harmatnak,

ezüstös gyöngysora

felszárítja a Nap,

lángmeleg sugara.

 

Ahogy a tűző fény

egyre erősödik,

kis virágunk szirma,

lehull mindegy szálig.

 

Hervatagon rogy le

a porhanyós földre

feláldozva magát,

most és mindörökre.

 

Nem vágy már ő többé

se fényre, se éjre

örömmel gondolva

jövő kikeletre.

 

VOLT KEDVESEMHEZ

 

Lassú köd száll magasból

kései  alkonyon,

mikor minden elpihen

rólad álmodom.

Szendergő nyárfák levelét

enyhe szellő lengeti,

múlt emlékek képeit

bennem felidézi.

 

Emlékszem még a napra

mikor  megláttalak,

s már akkor tudtam,

hogy feledni nem foglak.

Még a szomorú fűz is

vidáman kacagott,

mikor csókos ajkad

ajkammal egybeforrott.

 

Nem tudom emlékszel-e

a szigeti kis padra,

hol, ezerszer fonódott

kezem  derekadra?

Hol elröppenő órák

perceknek tűntek,

mert szemeid  szívemben

csillagként tündököltek.

 

És hányszor esett testünk

szerelem gyönyörébe

mikor szereteted lángja

könnyed csalt szemembe.

És hányszor ért bánat

te hozzám rohantál,

mert szívem templomában

vigaszra találtál.

 

Hely be szép is volt,

de kár, hogy csak volt.

Emlékemre a köd

leplet takart,

szívemben a múlt

örvényt kavart.

 

És ahogy egyszer csak

vége lesz mindennek

szívemből az örvény

habjai eltűntek.

Eltűntek a percek

a napok és az évek,

s e kedves emlékek

vissza- vissza térnek.

 

Azóta szomorú a fűz,

mert párja elhagyta,

eldobta leveleit,

ágait  hó takarja.

Nyárfa sem rezdül már

a szellő sem fújdogál. –

lassan  lehunyom szemem:

ugye néha gondolsz rám!?

 

 

HÚSVÉT BŰNE

 

Koholt váddal elítélték,

fejére olvasták vétkét,

legfőbb bűne mégis az lett,

hogy szeretett minden embert.

 

Fáradhatatlan gyógyított,

és minden rossz nőt megáldott

a leprást is megölelte:

Méltó lett hát a keresztre!

 

Nem könyörgött, de nem is félt,

elvállalta minden tettét,

csak mi vagyunk, kik reszketünk,

féltvén porszemnyi életünk.

 

Betegeket elkerüljük,

az utca koldusát megvetjük,

csodáltatjuk önmagunkat,

szeretetünk belénk fullad.

 

Uram add, hogy kövesselek,

„Latrok” mellett veled legyek.

Elég volt e rút világból,

halálodért engem vádolj!-

 

Koholt váddal elítélték,

keresztjére feszítették,

rá tövis koszorút tettek,

kezén, lábán szöget vertek.

 

Kínszenvedett vérző testét,

gránit szikla sírba tették.

harmadnapon föltámadott,

hitben erős reményt adott.

SZÍNHÁZ AZ ÉLET

Az élet írja a legszebb

igaz forgatókönyveket.

Legcsodálatosabb benne,

hogy magadat rendezheted.

 

Sorsvonatán utazgatva

néha félve botladozol,

könnybe lábad szemed fénye

zsákutcába torkol jajod

 

A bátrak tarkaszínpadán

néked is jut számos szerep,

ám ha vastaps nem kíséri

vissza már nem pörgetheted.

 

Lehetsz híres sztár játékos

ezért sokan imádnak majd,

hirtelen sok lesz a barát

dínom –dánom húrjába csap.

 

De ha egyszer vesztésre állsz

örömöd búbánatba fagy,

gazdagságod elenyészik

minden barát magadra hagy.

 

Napodat ronggyá dolgozod

mégsem jutsz egyről kettőre,

mert mindig lesz, ki sarkadban

gondjaidat megtetézze.

 

Híredet, nagy betűs neved

tapossa sok irigy, léha,

mással jót tenni légy serény,

önts magadba erélyt néha.

 

Hiába kapaszkodsz csúcsra

fel a magas kék egekig,

mennydörgés jön villám után

lábad földbe gyökerezik.

 

És ha eljátszottad már mind

az összes hős főszerepet,

akkor döbbensz rá titokban:

Nem tudhatod ki szeretett!

 

Vágyod dicsérni művedet?

halandótól sose várd azt!

Bízzál az eljövendőben

hit és remény ad jutalmat.

 

Egyszer minden bonvivánnak

összeomlik homokvára

Primadonnák magas C- je

Kíséri végső útjára.

 

 

ÉBREDJ MAGYAR

 

Édes hazám Magyarország,

rideg, komor, kedves orcád,

oly sok sebből vérzik tested,

hős fiaid elvesztetted.

 

Dicső fejed a vérpadon,

Határszabdaló Trianon,

Szertelopták vagyonodat,

sárba döngölték múltadat.

 

Török, tatár idegen nép,

köztünk él a közellenség,

mert ki nékünk mindent megad,

annak szava Sátán vigasz!

 

Ígérettel tele a zsák,

ömlik száján a hazugság,

koldusok országa lettünk,

erős hitünk elvesztettük.

 

Sok nincstelen embert látok,

köztük éhes gyerek szájak. -

Keleten ébredt a nyomor,

napnyugtakor korgó gyomor.

 

Semmivé lett minden kincsünk:

Magyarnak lenni nem Dicsünk?!

Megtűrt vagyok szép hazámban,

búsan ébredek „Jurtámban”.

 

Mivé lettél drága földem,

sivatagos vérző lelkem,

gondjaiddal eggyé válok:

Magyarok,- Farkast kiálltok!

 

Tegyünk végre igazságot,

építsünk egy jobb országot,

ki nemzetét kiárulta,

vár arra a poklok pokla!

 

Szent Koronánk útmutató,

ősi jussunk nem eladó!

Ezredévi égi átok,

sújtson rám, ha meghátrálok.

 

Emelt fővel, erős hittel,

megvívunk az ellenséggel!

Árpád minket, azért nemzett,

örökkön éljen a Nemzet!

 

ÉGI VÁNDOR

 

Kedves égi Napvándor

úgy látom felébredtél,

kelet kék ege alatt

mély bíborban fürödtél.

 

Fénysugár szárnyaddal

ezer országot ölelsz,

tűzben égő szemeddel

rügyet, bimbót melengetsz.

 

Ha úgy tetszik sóhajtva

elmerengsz egy szép képen,

botladozva leskelődsz

megcsillansz egy vízcseppben.

 

Te fested a szivárványt,

ha hull a záporeső,

számtalan színeidet

szívja virágos mező.

 

Ha valaki költözik,

a mennybéli világba,

hints bíztató fényözönt

halovány orcájára.

 

Arany fény sípon játszod

évszakok pergő nászát,

lágyan megsimogatod

az alvó gyermek ágyát.

 

Minden reggel tekints be

kitárom ablakomat,

búcsút intve Vénusznak

folytasd örök utadat.

AZ ANYAI SZÍV

 

Szeme mosolygó porontyára néz,

benne szemléli viszont önmagát.

A múlt sok gondja arcán ködbe vész,

köszöntve egy szebb jövő sugarát.

 

Szívében öröm és aggodalom

kósza serege egymással csatáz,

soha nincs szívében csend, nyugalom,

ki egy kisember üdvére vigyáz.

 

Lelke oltárán ő az áldozat

rajta törékeny asszonyélete

tündér álma örömkönnyet hullat:

Sárkányölő hős, drága gyermeke!

 

Minden rezgése patakcsobogás

mely, tág medret ás a jövő felé,

élte végén arra kéri Istent,

gyermeke mosolya zárja le szemét.

 

GONDOLJ RÁM

 

Gondolj reám kedves

langyos esti szélben,

amint a telihold

mosolyog rád éppen.

 

Gondolj reám

tavaszi zsongásban,

ha szerelem bilincs

tart őrült  rabságban

 

Gondolj reám

nyári délutánon,

mikor forró könnyed

gördül le orcádon.

 

Gondolj reám

az őszi fák alatt,

hogyha puha lépted

borzol föl rőt avart.

 

Gondolj reám

téli csendes estén,

ha tűz lángja táncol

szemed tiszta tükrén.

 

Gondolj reám

évek minden napján,

küzdelmes nappalon

nyugtalan éjszakán.

 

Végül gondolj reám

hogy szinte érezzem,

szíved dobbanását

lelkemben őrizzem.

 

 

LOVASI  EMLÉK

2010.

 

Lovason a napfény

láng vörösen virít

foci  „’VB” után

csobbantunk egy kicsit.

 

Törkölyön, jó boron,

túl vagyunk mi már,

azért néhány korty bor

nékünk még most sem árt.

 

Ég már a tűzvirág,

serceg a szalonna,

még egy-egy pohár bor

csúszik a garatra.

 

Lali a tűzhelynél

forgatja a nyársat,

Béla kenyeret szel:

Uram Isten, hányat!

 

Az ízes karajból

jóízűen ettünk,

majd a hűs teraszon

vígan beszélgettünk.

 

Megeredt a nyelvünk,

a múlt szép emlékén,

rég nem láttuk egymást,

unokatestvérként.

 

Feketerigó szállt

az alkonyi fényben,

közben elmerengtem

Balaton tükrében.

 

Bárányfelhők űzték

a napot nyugatra,

amint rőt köpenyét

önmagára vonta.

 

Felüdített minket

ez a kiruccanás

vár majd újból Lovas,

a táj, bor, kacagás.

 

 

KIFLI HOLD

 

Az éj-kék ég, oly tisztán

ül e gyermek szemén,

holdsarló – szívéből

ezüstöt csorgat szét.

 

Napesti Glóriát

kortyol az ősz határ,

Tejúton halad a

csillag göncöl-batár.

 

Picurka fiúcska

Édese ölén ül,

kicsike kezével

int rendületlenül.

 

Frissen fejt tej íze,

zsuppos eresz alatt,

száll a Hold felé sok

Mézédes gondolat.

 

Hold - apó kedvesen

küld hozzá fény utat,

tapsikolva kiált

majd a Holdra mutat.

 

Újjong a kislegény

az anyai karon:

„Édesanyám, én azt

a kiflit akarom”!

 

 

KELL A SZABADSÁG

 

Úgy kell a szabadság,

mint egy falat kenyér,

sorsod múltban ered,

szebb jövőt így remélj.

 

Romlott világunkban

hajszálon függ létünk,

katasztrófák hada

sújtja ősi földünk.

 

Tétlenség, kárhozat,

mocsárba fúlt remény,

gondokkal küszködik

a megsebzett erény.

 

Folyton folyvást küzdünk

éjt nappallá téve,

mégsem jut sokunknak

napi betevőre.

 

Ködbe veszett álmok

után sóhajt –e nép,

megcsonkított földjén

sír sok véres emlék.

 

Megosztott nemzeten

gonoszság vert tanyát.

Szeretet fészkéből

gyűlölet dala száll.

 

Mit ér a szabadság,

ha béklyó jár vele?!

Hisz a munkáskéznek

úgysincs becsülete!-

 

Hiszem, hogy lesz idő

és egy szent akarat :

Amidőn –Főnixként-

föltámad a magyar!

 

ALFÖLDI KÉPEK

 

Még alig-alig pitymallott,

az éjsötétség peremén,

fülemüle fakadt dalra,

vén diófa ága hegyén.

 

Friss harmatcsepp permetezte,

a szendergő látóhatárt,

szilajménes vágtatott át,

porfelhő zárt köd kapuján.

 

Délidőn már sütött a nap,

az alföldi rónaságra,

búzakalász tengert hívott,

ért’ kalászú lakomára.

 

Juhász bojtár a legelőn,

Birkanyájat terelgetett,

pacsirta a kék ég alatt,

víg dalokat füttyögetett.

 

Egerészölyv várakozott,

magas csipkebokor ágán,

az út menti árok szélen,

jó fogásra ácsingózván.

 

Hortobágynak van egy hídja,

víz tükrében magát nézi,

két karom, ha átall, érné,

de szeretném megölelni.

 

Délibábos pusztaságod,

szemkápráztató szépséged,

gémeskutad, szürke marhád,

hirdesse örökkön léted.

 

Féltlek, óvlak, becézgetlek,

mint gyermekét szülőanyja.

Alföldem, kedvesem, álmom,

hazám kenyértermő tája.

 

 

NE FÉLD A HALÁLT

 

Végzeted ne féljed,

te, kinek lelke van,

Szerető szíveddel

Mennynek követe vagy.

Itt a földön élsz most

híven és boldogan,

hiszen őrangyalod

vigyázza álmodat.

 

Minden perc egy élet,

s ha arat a halál,

amely a lét titkát,

bennünk felébreszti

és ha útja során

unt életre talál,

reményét kioltva

már el nem engedi.

 

Múló a dicsőség,

az öröm ingatag,

fonnyadt virágként

az élet megfakul,

koldusra, királyra

kik e földön élnek

lesz idő amikor,

közös sír domborul.

 

Ne félj a haláltól

te, kinek hite nagy,

létedet elhagyván,

elvész a fájdalmad,

amíg bomló tested

a földben elporlad

hű lelked élni fog

emléked fenn marad!

 

SZERELMESEK NAPJA

 

Bálint nap örömfény gyúl az éjben,

te vagy nékem világmindenségem.

Nem tudom, hogy miként nevezzelek,

csak azt tudom, örökké szeretlek.

 

Szeretlek szívemből áradozva,

lelkemben virágok nyiladoznak,

sok évünk múlandó gyönyör világ,

szép pirkadatkor buja boldogság.

 

Boldogság, megértés, az örök vágy,

életed ne legyen nyomor, magány,

tudom ettől félsz,- én vigyázok rád!

Tárd ki nékem öled titkos honát.

 

Honát tűzsárkány őrzi titokban,

lángját oltanám tündér álmodban,

ha haragszom is rád, szerelmem él,

ábrándos napok türkizkék egén.

 

Egén fényednek szúró lángja bánt,

de szemedben ég a szeretet láng,

úgyis mindig egyre gondolunk már,

Bálint napi éden vár ma reád.

 

TÉL A TÓNÁL

 

Dérré vált a harmat a tóparti nádon,

fátyol jéggé dermedt a part-menti fákon.

 

Tápláló patakvíz hajfonattá fagyott,

körülötte a táj tavaszról álmodott.

 

Fagyos vízben alant vermeltek a halak

mely zimankós éjben jégpáncéllá dagadt.

 

Tóparti sétára gyűlik  a horgásznép,

örömmel ünneplik újév közeledtét.

 

Isten óvd és védd Csömör gyöngyszemét

pecásoknak hozzál jó kapást, szerencsét!

 

 

KARÁCSONY HAJNALCSILLAGA

 

Fák ágain a vízcseppek,

jéggyöngyökké fagytak,

mint, ezernyi fényes csillag

szívembe ragyogtak.

 

Nyílik karácsony virága

fenyőillat kószál,

havasak a háztetők is

bent ránk szeretet vár.

 

Áldott égi fény tündökölj

vezess az éjen át,

zaklatott lényünk most pihen

s szemünk újra lát.

 

Jézus te áldott reménység

mutass utat nekünk,

míg mi földi pásztoraid

célhoz nem érkezünk.

 

 

Vezess, mint egykor réges-rég

ott Betlehem felett,

árva szívünknek adj ma is

karácsony ünnepet.

 

Fényed ne múljon el soha

hadd legyünk boldogok,

amíg földi életünk tart

és a szívünk dobog.

 

Láthassuk Isten szent fiát,

ki értünk földre jött,

elhagyva dicső hazáját

lelkünkbe költözött.

 

Megváltó drága Jézusunk

jöjj hozzánk légy közel,

Karácsony Hajnal Csillaga

éltünkben ne hagyj el!

 

TÉLIDŐ
       

Kertek alatt jár már a tél,

fákról lehullt minden levél,

zúzmarás, kihalt a puszta,

jégen siklik a fakutya.

 

Messze egy elhagyott tanyán,

zsuppfedeles ház tornácán,

jégcsapok csüngenek sorban,

beszélgetnek félárnyékban.

 

Templom harang kondul szólva:

Éjfélt üt a toronyóra!

Holdvilág fény kerekded lett,

erdők alja árnyékot vet.

 

Metszőn fúj az északi szél,

horizonton förgeteg kél,

meghozta a hótakarót,

hegyet, mezőt, beborítót.

 

Szántóföld már alszik mélyen,

magok szunnyadnak békében,

száncsengő hangja muzsikál,

gyermekek víg kacaja száll.

 

Kertek alatt pihen a tél,

természetnek halkan mesél,

dédelgeti, babusgatja,

hó subával betakarja.

 

 

 

 

 

 

BÚCSÚ ANYÁMTÓL

 

Életem lanthúrján,

megpendült egy jajszó,

szunnyadó vulkánként,

egekig morajló.

 

Anyám, édesanyám,

űr támadt szívemben,

szó nélkül itt hagytál,

könnypatak lelkemmel.

 

Fakultak a képek,

boldog napok, percek,

az idő guzsalyán,

szaladtak az évek.

 

Te voltál az égen,

milliónyi csillag,

támasz a létemnek,

Tavaszi virradat.

 

Bánatom könnyeit,

csókokkal törölted,

ölelő két karod,

nyitva állt előttem.

 

Ha fáradt voltál is,

utam egyengetted,

minden napjaimból,

gondomat elűzted.

 

Hozzám mindenkor volt,

meghitt, intő szavad,

köszönöm jó anyám:

Ember lett a fiad!

 

Templom harangjai,

míg élek dicsérnek,

holtam után mennyben,

mindig veled leszek.

 

 

METAMORPHÓSIS

 

Megdermedt véremet,

Nincs, aki felszítsa

vergődő szívemnek,

nincs nyugodt hajléka.

Életem szekere,

mély örvénybe lépett

kósza ábrándoknak,

kátyújába tévedt.

 

Csalóka álmoknak

hazug lidércfénye,

volt sorsom útjának,

minden tükörképe.

Lelkem rózsakertje,

letarolt ugar lett,

kikelet után bús,

hervataggá tett.

 

Mit pazar kezekkel,

szórt reám az élet,

a legdrágább és a

szebbnél szebb kincseket,

elvesztettem lassan,

az elnyúló harcban,

s szívem az álmok,

zord temetője lett.

 

Magával ragadott

sorsom vad szeszélye,

s most nem találom,

sehol a helyemet,

nem ismerek reá

borongós szívemre,

mely oly nagyon, híven,

igazán szeretett.

 

Tűzről pattant testem,

hideg jégtömeg lett

céltalan vágyaknak,

reszketeg otthona.

Az ingatag álnok,

szétfoszlott remények,

már nem érinthetnek,

jaj, - többé már soha.

 

Mint kóbor üstökös,

fellegjárta égen,

úgy várok, most én itt

egy derűs nap alatt

Eltűnődve némán

régi karosszékből

ablakon át nézve

múlt ifjúságomat.

 

 

INTELEM

 

Napjainkban mind nyomasztóbb az éj

mostohábban süt a kedvadó napsugár

ma boldog az, ki hit fényében él

és minden sötét, romlottságot kizár.

 

Hisz életünk, oly gyorsan elmúlik

vajon hol lesz, majd áldott sírhelyünk?!

Gyűjtsük a szív fényes koszorúit

díszítsük föl bús lelkünket velük.

 

Örök sors utunk fertővel tele

mérgez minket e pénzéhes világ

lelkünk szent erény és a fegyvere

ha kísért az ördög ő ránk vigyáz.

 

Építsünk jótettből erős várakat

hol könny és remény rakja a falakat.

Minden jóra vágyva készen álljatok

a tettre várás végvárai alatt.

 

Ne gondolj azzal meddig lesz élelem,

meddig kortyolhatod friss források ízét,

szent kenyérré válik a dicső értelem

és korlátlan ihatod a bölcsesség vízét.

 

Bátornak és jónak mindig adj előnyt,

hogy révbe vezessen minket az igaz.

Különben nem ébred bennünk tett erő

és sok viszály között burjánzik a „gaz”.

 

 

Sok családban most egy akarat legyen

egyként dobbanjanak a hiterős szívek

minden ép testben és okos fejben

egymásba forrjon a dolgos szeretet.

 

Tudom jönni fognak példát adó művek

dalaik szárnyra kapnak bennetek

de tudjátok belétek szilárd hitet

az Isten szentséges kegyelme tett.

 

Mert ki mint vetett, azt aratja majd

s aki testén írt csak ráncokat,

nem fogja csépelni, csak a földi bajt...

ám boldog az lesz, ki lelkén szántogat.

 

Így lesz tiszta a lélek birtoka

hisz ott érik mind az örömkalász.

Tápláló imát a Teremtő hint oda

s ringat rajta fényözön Glóriát.

 

Minden szívben hazaszeretet ég

újra zeng a „Talpra Magyar” dala.

Véd’ni , óvni szülőföldünk létét

ne szűnjünk meg testvéreim soha-soha.

 

A SZERELEM JELE

 

Nap és világosság földi életünkben

lombfakasztó fényt szór lelkünk erdejére.

Zengő dal a szívben, vágy, ábránd érzelem,

elbűvöl, vért pezsdít, varázsa rejtelem.

 

Mosolygó Angyalka fogja be a szemünk,

nem látjuk csak sejtjük, rózsák között megyünk.

Majd lágyan, reszketőn fogjuk egymás kezét:

Félve kóstolgatjuk  csókjainknak ízét.

 

Egy meleg szempárban csillagot keresünk,

mindent fordítva, nem tudván mért teszünk.

Lelkes bizalommal megyünk-e fény után,

kedvtelve irányít  életünk folyamán.

 

Áldás, javaival való boldog élés,

átok, ha vágyakban emésztődés, égés.

Ám néha buja kéj mámorító talány,

mézédes sorsvégzet vagy szent bizonyosság.

 

Tavasszal ébred a természet ölén,

szüzet bűnbe ejtő, vágyfakasztó remény.

Nélküle az élet sóvárgó pusztaság!

És ha nem létezne, megszűnne a világ.

ÁRVIZI KÉP

2010

 

Egy nap a dicső természet,

iszonyú haragra gerjedt.

Ég a földdel egybeszakadt,

nem kímélt szívet se lelket.

 

Mintha a menny nagy hirtelen,

helyet cserélne pokollal,

ördögi égzengés, villám,

csattogott kéjes vigyorral.

 

Hegyi patak duzzadt árja,

szélvihar tomboló tánca,

házak recsegő omlása,

gyilkos orkán kacagása.

 

Félelem, rettenet az úr,

az ember most tűrni tanul,

kínszenvedés lett az öröm,

aludni tért a káröröm.

 

Tengernyi lett a fájdalom,

a hit reménye sírhalom.

Egy csónakban síró gyermek,

arca riadt, teste remeg.

 

Fiatal pár könnyben ázik,

sorsuk  lelkükkel csatázik.

Félig volt csak kész a házuk,

romba dőlt az életvágyuk.

 

Uram, miért sújtod őket,

benned bíztak, reménykedtek!

Nyújtsd ki végre óvó kezed,

önts beléjük életkedvet.

 

Szeretet a világ léte,

életek függenek tőle.

Hazámnak is adj belőle,

fölvirágzást, mindörökre.

 

Mottó:

 

„ Ez igaz történet, mely szívedbe markol,

komoly átéléssel, ha többször olvasod

lehet, a döbbenet lelkedig hatol

egy csepp a tengerben, de feledni nem fogod.”

 

LEVÉL ODAÁTRÓL

 

Egyszer volt egy kedves

összeillő szép pár,

barna volt a fiú

aranyszőke a lány.

 

Oly boldogok voltak

évek hosszú során,

bárcsak ily szép lenne

ez az egész világ.

 

Ám de mindörökké

semmi sem tarthat,

a fiú sorsútja

más irányba haladt.

 

Szívét egy más lány

szem ejtette rabul,

hű szerelme lángja

lassan csendben csitult.

 

Ez éjjel álomszép

élet foszlott szerte,

hulló könnyét a lány

zsebkendője nyelte.

 

Körülötte meghalt

ami szép volt minden,

sajnos ő a fiút

nem feledte könnyen.

 

Ki most rá néz búsan

kérdi önmagától:

„Hisz még nemrég repült

a nagy boldogságtól!”

 

Elteltek az órák

szép napok, hónapok,

és a lány azóta

éjszakánként zokog.

 

 

Egy ifjú miatt ki

most másra mosolyog,

és már nem visz néki

tűzpiros virágot.

 

Úgy szerették egymást

hosszú évek során,

hogy nem vették észre:

Elhervadt a virág!

 

Mások ülnek már a

szigeti kispadon,

olyak kik szeretnek,

és boldogok nagyon.

 

„Kár, hogy már derekam

karod nem öleli,

hogy tudtál magadtól

ily hamar eldobni?!

 

Az én szívem sajnos

nem felejt ily könnyen,

e miatt folyik még

most is úgy a könnyem.

 

Mire a levelem

hozzád megérkezik,

a síró lány halott,

többé nem létezik.

 

S ha látsz az égen

egy álló csillagot,

én leszek az ki

esténként rád ragyog”...

 

Temető harangja

fájdalmasat kondult.

Sok kisírt szem egy kis

sírhant felé fordult.

 

Itt alant egy szép lány

békésen nyugodott,

ki már sok nap óta

fagyosan mosolygott.

 

Patakban híd alatt

talált apja reá.

Segítség későn jött

szíve nem dobbant már.

 

A fiú épp egy lány

kacér szemét nézte. -

Postás egy levelet

nyomott a kezébe.

 

Az írás ismerős

de boldogtalan volt,

egy lány szerelméről

és haláláról szólt.

 

Könnybe lábadt szemmel.

meredt a papírra

őrülten futott a

temetőbe sírva.

 

Lerogyott zokogva

kereszt előtt térdre,

ráborult a hantra

bocsánatot kérve.

 

Akkor jött rá: „ Nem kell

senki más szerelme.

Jaj, csak az a lány

még egyszer ölelne!”

 

Átkozta önmagát

mért nem jött rá elébb

eladta hű szívét

egy percnyi örömért.

 

Szél fújt át az éjen

fejét felemelte,

fájdalmas hangon szólt

valaki: Szeretlek!

 

 

OKTÓBER DEREKÁN

 

Októbert derékon csípte

a hajnali deres szellő,

felszisszenve mély álmából,

kopasz lett a lombos erdő.

 

A fonnyadt rózsaszirmokat,

szűrt napsugár vigasztalta,

picike gyík tüsténkedett:

Hol lel téli takaróra?

 

Múló nyarunk hová lettél?

ősznek szárnyán elrepültél!

Itt hagytad a szántóföldet,

ha gólya jön, te is ébredsz.

 

Mert évszakok mindig lesznek,

tavaszvárók csicseregnek,

ért kalászok hoznak nyarat,

fázósan folyik a patak.

 

Őszi gyümölcs mind beérett,

akolban bárányka béget,

sünike is bevackolt már,

zúzmarás a látóhatár.

 

 

RÓZSÁK

 

Amint ág hegyén nyíl

a májusi rózsa

szirmát hajnal gyöngye

dúsan harmatozza.

 

Első díszében, oly

fiatal és zsenge,

Nap sem látott ennél

soha ékesebbet.

 

Irigyli az ég is,

e vérvörös kelyhet,

pironkodó, mint szűz,

ki asszonnyá érett.

 

Szerelmet és báját,

szunnyadva takarja,

áldásos balzsamát,

a szél szertefújja.

 

Így téged is épphogy,

tavaszod betölt,

míg gyönge bájadon

ámult az ég és föld.

 

Ám ha esik, szél fúj,

leszegi szép fejét,

lankasztó csók-halál

fosztja le szirmonként.

 

Érezd gyászom jelét,

könnyel telt szívtavam,

vággyal töltögetem

virágos kosaram.

 

Letölt „Párka” hamvát,

termőföldre szórja

hogy élve, holtan is,

rózsa légy, te rózsa.

 

 

KÍNZÓ FÁJDALOM

 

 

Csattan, mint a villám, amely vihart jelez,

szívünk reszketeg, mint szél- rázta fa lombja,

meglátván az öröm a búval versenyez,

ám kétséget szül majd ez az életpálya.

 

Gyomrunk összeszorul, dermedtél vál’ lelkünk,

rá bő zuhatagként lemondás szava hull,

céltalannak látszik az egész életünk

keserűség réme sorsunkba jajdul.

 

Létünket, testünket vér éhes szú marja,

és soha nem tudjuk, hogy melyik is fáj jobban,

sajnálkozó tőlünk, csak a panaszt hallja

lázadozva egyre, mindig hangosabban.

 

Mígnem majd felhangzik szívünk zokogása

lemosván kínunknak végtelen szózatát,

átszakad keservűnk ködbevesző gátja

szüntetvén fájdalmunk romboló viharát.

 

Aztán behegednek nyomasztó sebeink,

hisz fájdalom nélkül az öröm is árva.

Együtt járják ők a reménység útjait

végül a fájdalom kapuit kitárja.

 

 

TEREMTŐ CSODA

 

Te meglett kopár fa, sarjadt barna ág,

belőled születnek a legszentebb csodák.

Ma még zörejnek hallatszik bús zenéd

de holnap már, zenged az ég üzenetét.

 

Most még oly szegényen, kelletlen fúj a szél,

megfagyott világnak, múlásáról beszél.

Ám holnap csókot hint az égi napsugár,

és elkezd vajúdni benned a pezsgő nyár.

 

Előbb duzzadt rügyek, majd félénk levelek,

szívedben oly csodás, virágraj szendereg.

Vidám méhek, édes szirmokra szállanak,

szellő fuvolázza zümmögő dalukat.

 

Megöntöznek lágyan permetező esők,

mámorosan hordod törzsedben a jövőt.

Az örök nagy Isten beléd lelket lehelt,

hallhatatlansága egy új értelmet nyert.

 

Néha majd tépkednek üvöltöző szelek,

tördelik ágaid, szaggatják gyökered.

Meggyötör szélvihar, vad orkán megcibál

fölötted menny dörög, kósza villám cikáz.

 

Lehull a virágod, tovaszáll illatod,

s még csak nem is vagy, létedben csalódott?!

Mindenható végzet, teremtő bölcs erő

belőled pompázó kertet hozott elő!

 

Mint tűzvihar lángja, úgy fut rajtad át,

felperzselve a bűn létfojtó fonalát,

Úgy, mint virág, levél, ért gyümölcsrengeteg-

Teremtődnek köszönd: Újjá szült életed!

 

SZERELMI ÁLOM

 

Ragyogó csillag vagy,

fent a magas égen,

szívem dobbanása,

a földön énnékem.

 

Sorsom a sorsoddal,

egy szívbe költözött,

szemed szemem tükrén,

bársonyba öltözött.

 

Hő vágyam kígyóként,

tekerődzik reád,

szép tested arányát,

csókkal érinti szám.

 

Tárd ki ékemnek most,

rózsaszín kelyhedet,

búj hozzám szorosan,

hogy mélyen érezzelek.

 

Szívnám lélegzeted,

szétáradó kéjét,

élvező sóhajod,

örült szenvedélyét.

 

Elmerülnék véled,

ezüstös holdfényben,

tenger hullámának,

ringató ölében.

 

Csak egy szóra várok,

s mindenem tiéd,

szeress, mert szeretlek,

szívem csak érted ég.

 

Elrepült az álom,

igaz volt az éjjel,

kétkedni nincs okom:

a Hold súgta meg nékem.

 

 

 

A CSEND HANGJAI

(Gyopárosfürdői emlék)

 

 

Gyopáros-tó zöld tükrében

fürdik a napsugár,

lapulevél hűvösében

kecskebéka szunyókál.

 

Szökőkútnak gyöngy permetét

szél szitálta szerte,

nádszál bajadérok táncát

sziréndal kísérte.

 

Itt él örök barátságban

„ Fauna” és „Flóra”,

e Föld csendes szigetének

őrző, védő anyja.

 

Bárányfelhők legelésznek,

Égkék mezejében,

ladik siklott a híd alatt

széles jókedvében.

 

Őrtorony vigyázza léptük

árnyékként a tóban,

tavi rózsák part közelben

mosolyognak szótlan.

 

És amint Nap koronája,

kezdett egyre fogyni,

természetnek zsongó hangja

lassan elcsitulni.

 

Csend világa megérintett

gyökeret vert lábam,

bagoly s denevérnek röptét

alkonyban csodáltam.

 

Távolból harangok szava

búcsúzott a fénytől,

pásztor terelgette nyáját,

haza, faluvégről.

 

Telihold is fölvette már

színezüst palástját,

sikló, ringó hullámokban

ölelte mátkáját.

 

Láthattam a hullámtarajt,

csendben kisimulni,

békasereg karénekét,

halkan mélybe fúlni.

 

Éjsötét csillaghullásban

hosszan gyönyörködtem,

miközben az idő múlott

elsuhant felettem.

 

Őrangyal álomport szórt e

szunnyadó világra,

nyugalma és szeretete

visszavár e tájra.

 

 

 

AZ EMME FOLYÓNÁL

Svájc 2009

 

Égbe nyúló szirtek alatt

csordogál a hegyi patak,

farönkök tartják kordában,

szivárvány ring a sodrában.

 

Átellenben muskátlis ház,

előtte egy farönk tanyáz,

vágott fák nyugszanak rendben,

méregzöld fű tengerében.

 

Csend, nyugalom kél a szélben,

bögöly szálldogál  a légben,

csillogón ezüst a folyó,

lágyan csurog a csobogó.

 

Halkan zúg a fenyves erdő,

Emme folyó meséket sző,

Emmentál vén dombja alatt,

tehéncsorda lassan haladt.

 

Vízcsepp-béka sereg ugrál,

az égen tarka lepke száll,

kavicstornyot épít egy lány,..

ám a hódvár már készen áll.

 

Kristályhegyből friss víz fakad,

folyó árjába ág szakad,

fák gyökere életet szív,

fölvidul az emberi szív.

 

Nagy vihar olykor rommá tesz,

patakból mérges folyó lesz,

erdőket csavar zord orkán,

elcsitul a hegyek ormán.

 

Nagy tervező a természet,

néha gondol egy merészet,

letarol fát és virágot,

átformálja a világot.

 

 

HAJLÉKTALAN PANASZA

 

Dolgoztam és kuporgattam

mégis az utcára raktak,

erdőben lett karton házam

virradatra jól megfáztam,

nincstelenné vált a nevem

odalett a becsületem,

elvették a jómódúak

tőlem lettek gazdagabbak.

 

Hány gátnak kell átszakadni

vérző szívnek megszakadni,

romba dőlni életvágynak

kipusztulni fűnek, fának,

múlt emlékét eltaposni,

naponta létért küzdeni,

vágyni egy jobb, szebb világra

tudván úgyis mind hiába.

 

Küszködni a betevőért

soknak meleg takaróért.

Éhező gyermeket látok

árvizekkel szembe szállok.

nap, mint nap a kukát túrom

sírhatnékom visszafojtom,

felordítok majd egy éjjen:

Mit tettem, hogy így kell élnem?!

 

Ez a világ nem az enyém,

nem terem itt nékem remény

ez a világ élő-halott

Istentől lángostort kapott.

Meddig kell még bizonygatnom

Uram kérlek, hagyj meghalnom

hamvaimat fújja el szél...

-Romlott világ Isten ítél!

 

 

 

ITT A TAVASZ

 

Itt a tavasz,

költ a gólya,

fűzfa sípot

fúj a Jóska.

 

Gyermekláncfűt

fűz a Réka,

kuruttyol  a

kecskebéka,

 

Sárkányt ereszt

Kis Katinka,

piros pozsgás

csöppnyi arca.

 

Burukkol egy

vadgalamb pár,

fákat gyógyít

„Doktor” harkály.

 

Víg dalt zeng ma

rét és erdő,

táncra kéri

szél a felhőt.

 

Örvend minden

állat, ember

várunk Tavasz

újra jöjj el!

 

 

A MINDENHATÓ

 

 

Nem kereslek én a messzeségben

hol annyi fényes csillagszem ragyog

véges elmémmel a mindenségbe

én kis porszemként, hogy is juthatok?!

 

Nem érinthetem, - Királyi széked,

bármely légben is van ékes otthonod,

magamba nézve kereslek téged,

s rád gondolok hitemmel vakon.

 

Hatalmad láttán, érintésedre

meginog a föld, dübörög, remeg,

vagy ha villámokat szórnak éjre,

dörgő, csattogó sötét fellegek.

 

Néha feltűnsz az ég viharában,

napsugár szemed szivárvány szíve,

s ha hozzám szólsz madár dalával,

közben mézet raksz virág kelyhibe.

 

Mikor imára kulcsolom kezem,

ismerve kicsiny, parány voltomat,

akkor is érzem óvó két kezed,

rám teríted védő palástodat.

 

Nem kutatlak a tűnő időben,

bárhol is vagyok folyton csodállak,

virágnyílásban, zimankós télben,

reményt öntesz emberibb világnak.

 

 

KARÁCSONYI CSODA

 

Szomorú, borongós karácsony éjjel

szél kavart havas zimankót  széjjel

fiatal nő bolyong küzdve a viharral

fenyő ágacskát  visz  remegő karral.

 

Meg-megáll a fénylő ablakokra nézve

Pazar karácsonyfát lát, dúsan díszítve:

„Hajh, tavaly még boldog édesanya voltam,

hogy örült a fának drága kicsi holtam”.

 

Jeges hó borítja korai sírhalmát

nem fog kezecskéje már több aranyalmát

elmúlás honába most ugyan ki menne?!

Karácsony: fény, élet!  Földi most a mennye!

 

Ám e bús anyaszív zajba nem vegyülhet

szerette nélkül már ünnepet sem ülhet

temetőbe vitte ki a fenyő ágát

látogatni  jött ki, elhervadt virágát.

 

„ Kijöttem kincsem” – s ráborult a sírra

lágy keze a gallyat  odatűzte ríva

rajta cukor, dió, tarka gyertyák fénye

mintha égből gyúlna boldog üdvreménye.

 

„Itt  vagyok fiacskám, jöjj szegény anyádhoz

ki néked karácsony alkonyára fát hoz,

üljük újra együtt e magasztos estet

tiszta lelked öltsön Földi gyönge testet”.

 

Szól, - s fény Glóriában ragyog a sír dobja

fia mosolyog rá, mint a rózsa szirma:

„Jöjj velem jó anyám égi Betlehembe

fényvilágban élni örök szeretetben”.

 

Felnéz, ... teste dermedt, fagyott édes álom

átröpíti lelkét Földi  bús magányon

a fenyőn elhamvadt  már a gyertya lángja

angyalok vitték föl „Oda” szebb világba.

 

A REMÉNY IDEJE

 

Havasoknak hallom

Naptól olvadt jaját

Tiszta forrásoknak

Könnyhullám sóhaját.

 

Érzem fenyveseknek

Gyantavér illatát

Amint lángnyelv benne

Tűzvihar utat vág.

 

Pusztító villámok

Rémálmokat szőnek

Szeretet kútjai

Gyűlölettel telnek.

 

Védtelen sokaság

Vágy egy új világra

Hol nem hord rabigát

EMBER fia, lánya.

 

Ott boldogság lakik

Szeretet nem árva

Egy halandóban sincs

Más szemében szálka.

 

most még gyűlölet dúl

romokban az erény

Szép magyar hazámban

Fogyóban a remény.

 

Összefogni kell már

Végre valahára

Akkor felvirágzik

„ MÁRIA”országa!

VÉN DIÁK

 

Zsibongó, ismerős, hű dallam száll

vén folyósóra fény árnyéka néz,

csordultig tele lényem zenével,

hárfa  húrjain múlt regéje kél.

 

Szemem tükre, oly tisztán láttatja,

éveknek múlandó káprázatát...

Foltos nadrágban ülök a padban,

mint csodaváró, - ijedt kis diák.

 

Köröttem víg kebelbarátok,

kóstolják a lét édes-sós ízét,

összeforrtunk, mint szerelmes ajkak

s nem hittük, hogy egyszer véget ér.

 

A hárfa, melynek szirén hangja,

fennkölt csillogó jövőről dalolt,

furcsa krétával írta fel nevünket

sorsunk táblájára: gyönyörű volt!

 

Vén palatáblák meghitt sötétje,

vidám napok, még várlak- jöjjetek.

Az élet rögös vándorútjain

létem tavába reményt töltsetek.

 

Jó volna még egyszer énekelni,

megdalolni múltban történteket,

örökkön élő ritmust kiáltva

világgá kürtölni hős refréneket.

 

Hogy mindig legyen ifjú szívemnek,

mámorító, rügyező tavasza,

lelkemből zuhatagos folyóként,

áradjon boldogság szent szózata.

 

Mert a boldogság egy vándorcirkusz

hol itt, hol ott ver fel tanyát,

ma még itt van, ám holnap messze jár:

Ébredj álmodból ősz hajú diák!

 

 

HÉT PERC AZ ÉLET

 

Az első percben, mikor megszülettél

társaddá szegődött egy idegen világ.

Nem értetted, miért zsong körülötted

gügyög, mosolyog rád az egész család.

 

Második percben óvodába mentél

óvonénik vigyázták minden léptedet,

tágra nyílt szemmel folyton csodálkoztál

iskolában faltad a tudós könyveket.

 

Harmadik percben már ifjú ember lettél

hamis álmokban még mindig vakon hittél,

és ha néha rossz útra tévedtél:

Intő szavak sora állt szorosan melléd.

 

Negyedikben szárnyalsz, mint üstökös, éjjel

Ki jó tanáccsal lát el, kétkedve szemléled,.

majd szívedbe talál Ámor ékes nyila:

Megperzsel egy szempár szerelem sugara.

 

Ötödikben küzdesz jólét reményében

hajszolod magadat erődnek teljében,

ámde arra vigyázz, hogy bele ne rokkanj,

mert segítő kézre soha nem számíthatsz.

 

Hatodikban tested éhes sejtek marják,

ritkul szívedben az éltető dobogás,

tudod, hogy itt a vég, ám a hit még táplál:

A hetedik percben teremtőd visszavár!

 

ALTATÓ

 

Szendereg a láthatár

szirmát csukja tulipán,

gólya a fészkére tér

kicsinye is alszik rég.

 

A széncinke sem dalol,

vidáman a lomb alól,

erdő mélyén fák alatt,

pihen már az őz csapat.

 

János bogár arra jár,

helyet éppen ott talál,

lefekszik egy fűszálra,

ott alszik ki lámpása.

 

Csendes már a tarka rét,

fenyves sem zúg, éj sötét,

nem csobog a kis patak,

angyal őrzi álmukat.

 

Nap sem süt, Hold nem ragyog,

alusznak a csillagok,

álom tündér rád nevet:

Hunyd le, te is kis szemed!

 

 

CSENDES TŰNŐDÉS

 

Bronzszínű levelek őrzik sétáimat

ködszagú könnyet sír az őszi alkonyat,

tengerszem ölében nyugalom vert tanyát

vulkán kitörése csitítja önmagát.

 

Sziklák sok éves repedése között

új élet tör utat a múlandóság fölött,

virág gyökerei rést vágnak a szirtbe,

míg vörös szirmai kinyílnak a fényre.

 

Esőfelhő izzadt duzzadó cseppjén át

képződik színpompás, óriás szivárvány,

száraz faág roppan, fáradt léptem alatt

s néztem amint a Hold a Nap után haladt.

 

Tűnő árnyak között tétovázva megyek

csendes esti homály ködkeze integet,

bánatom rögeit tolom magam előtt

miközben repülök a „Fény” kapuja fölött...

 

Hirtelen kipattant álom ittas szemem

képzelet játéka örömöt szült nekem:

Tündérek világa mit odaát láttam,

csodák pedig vannak, nem hiába vártam!

 

 

A KÖLTÉSZET ÖRÖK !

 

Kusza szürkeségből teremti a csodát

különössé téve a félénk egyszerűt,

szavak zengésében keres harmóniát

vérző szívbe ültet mosolyt és derűt

 

Tetterő, mely kacag, csengő hangon zendül,

mert  eszmény lesz az úr sok igazság felett,

dal amely andalít képzelt világot szül

önmagához vonzva a kétkedő lelkeket.

 

Álmodozva járjuk virágos berkeit

és felette őrt a végtelen idő áll,

hol hit köszönt ránk s szépet látni tanít

ott az elkészült mű szeretetre talál.

 

Lobogó fáklyaként  szabadság zászlaja,

hol hűség varázslat múzsája testet ölt

ihlettel képet fest madár  röptű dala

majd ámulva csodáljuk, mint gyermek a tükröt!

 

Világ termőföldje, amelybe a költők

vetik el a rímet és a szó-magokat,

évszakok érlelik, földanyánk a bölcső

ahol lelkes írók ontják a dalokat!

 

MERENGÉS

 

Fátyolos árny-felhőbe

költözik a gondolat,

testünk megtisztulást vár,

örömkönny - zápor alatt.

 

Lebegünk éji pille

súlyú ismeretlenben,

lelkünk percekig – várón

- megpihen elmerengve.

 

Gyermekünk szeme tükrén,

életünk visszavetül

vágyat ébresztve bennünk

létünk emlékeket szül.

 

Bőrünkön melegség jár,

nyugalom és bódulat,

mily megható egy ige

cselekvő a pillanat.

 

Míg mi szorgos hangyaként,

pusztítunk időt, teret,

észrevétlen csapódnak

hozzánk az idegenek.

 

Érzéseinket szítják,

kolduló szenvedélyek,

vak bizalom bércein

hazugok a remények.

 

Van, hogy az ember fia

magába tekint néha,

felszakadt sebeire,

könnye hull nagy titokban.

 

Nem szól, nem hall, nem is lát,

elhagyta minden érzék,

mint mikor  nappali fényt,

takart el a sötétség.

 

A valóság most olyan,

hogy mindegy, csak feledni!

Ne ébresszetek fel – hisz -

nagyon is fáj ma „Lenni”!

 

Talán még jön víg élet,

e rohanó világra?-

Vagy holnap az ördög ül

Isten szép trónusára!

 

EZ A SZERELEM ?

 

Eszed elmegy

veszedelem,

sejtelem, rejtelem.

Ráül az agyadra

nem ismersz magadra.

Tépi a szívedet

marja a lelkedet,

nem iszol, nem eszel

rém szórakozott leszel.

Azt hiszed megveszel,

mindent fordítva teszel.

Könny áztatja képed

ha párod nincs véled,

ha a párod véled

fölvidul a képed.

Sírás, rívás, acsarkodás,

veszekedés, zúgolódás,

óhajok, jajok, bajok,

kiskrapekok, kiscsajok,

mindennapi ricsajok.

Soha nincs nyugalom

most már feladom...

Ez hát a szerelem?!

Hát kell ez nekem?!

 

 

EGY SZENVEDŐHÖZ

 

Ha szíved elszorul, szemedből könny pereg

emésztő tűz lángja lelkeden átoson,

lábad inog, ajkad fázósan megremeg,

mint eltévedt gyermek viharvert utakon.

 

Önmagadba nézve, tengernyi a kérdés

vajon árt –e néked a bú és gyötrődés?

Emeld föl tekinteted és az égre nézz,

vigaszt nyújt feléd majd egy láthatatlan kéz.

 

Nézd a rózsát: tüske védi a virágát

amikor hozzá  nyúlsz, megszúrja a kezed.

Te nem törődsz vele, csak lenyesed ágát:

Új tavasszal mégis szirmát bontja neked.

 

Ily rózsa az élet, tövises az útja,

lelkedet megsebzi, szemedet vakítja.

Vihar után meglásd, kitisztul majd eged:

Rájössz, hogy vár egy szív mely csak téged szeret!

 

MÉG NEM KÉSŐ

 

Alkonyba vesző fáradt pillanat,

megszólaltatja a lélekharangokat.

Égi reményből új forrást fakaszt,

szívet melengető izzó pirkadat.

 

Édes terhet cipel hátán Földanyánk

az éltető Napnak tápláló sugarát.

Oly szomjas világunk érző szeretetre

ha meghal, magunkat feszítjük keresztre.

 

Még nem késő bejárni, hó födte bérceket

hallgatni csendben kispatak éneket,

csodálni madarak tavaszi násztáncát

születő „kisember” síró kiáltását.

 

Felhőtlen örülni minden apró szépnek,

Katicabogárnak, szorgos hangyanépnek.

Érezni  természet minden rezdülését,

hisz veled együtt teljes a mindenség.

 

Fel kéne ébredni, hosszú útra kelni

egymást megismerni, néha átölelni.

Alázattal hinni Isten világában

mert csak így élhetünk földi boldogságban.

 

 

TUDNÁL E SZERETNI ?

 

Tudnál-e szeretni

a Göncölszekéren,

együtt énekelni

az ezüst holdfénnyel.

Vágyódva becézni,

hozzám bújni éjjel,

kedvesen ölelni

kéjjel, szenvedéllyel.

 

Tudnál-e esőben

bőrigázni vélem,

remegőn, miközben

átkarol a kezem.

Felhőtlen táncolni

a buja gyönyörtől,

könnyeket hullatni

váratlan örömtől.

 

Tudnád-e élvezni

Tisza- virág táncát,

átélni két ember

szép szerelmi nászát.

Szélcsendben hallgatni

madarak énekét,

csodálni csillagfényt,

tűnő naplementét?

 

Mert ha igen, akkor

tárd ki szívkapudat,

hogy lássam szemedben,

igaz szavaidat.

Szeretőn félt’nélek,

mint anya gyermekét,

elhajóznék véled

az élet tengerén.

 

 

EPILÓGUS

 

Este van,  Holdfénynél,

ülök egy kőpadon

itt vagyok vagy mégsem?!

Elszáll gondolatom.

Öregszem, érzem, hogy

elszöktek az évek.

Gyermekem felnőtt lett

vége a meséknek!

 

Könnyű lepke szárnyon

suhan sok szép emlék

simogatnak lágyan

mintha ifjú lennék.

Áldom a sorsomat

nem lehet rá panasz

oly ritkán volt őszöm

leginkább csak tavasz.

 

Szinte még kamaszként

mentünk az oltárhoz

őrült bódulatban

ám ezt most se bánom.

Éljük az életünk

sok apró örömmel.

Szeretlek kedvesem

tiszta szerelemmel.

 

Lassul már a tempó

Őszt és Telet érzek

hálatelt szívvel

az unokámra nézek.

Benne él majd tovább

nagyapjának álma

mit én mulasztottam

ő tán tettre váltja.