ÍGY KEZDŐDÖTT

 

Őstölgyfa erdőnek lombos sátorában,

Ködös őszi esten gyökeret vert lábam.

Aludni készült a zsivajgó rengeteg,

Fejemre hulltak a rőt színű levelek.

 

Mellettem – aki már letette a gondját -

Az öreg tölgy ága hintáztatta lombját.

Álmos szemével most lepillantott reám,

Friss harmatgyöngy ringott minden ága-bogán.

 

E fának tövében bársony moha ágyba,’

Álmából ébredt fel szentjánosbogárka.

És amiként csendben beállt az éjsötét,

Meggyújtotta tüstént parányi mécsesét.

 

Majd amint a fánál mélán álldogáltam,

Száraz, korhadt ágán vén lantot találtam.

Nem tudván, hogy ki volt valaha dalnoka,

Azt sem, hogy e hangszert – vaj’h ki tette oda.

 

Néztem ámulattal, félőn leemeltem,

Suta gyermekujjal tétován pengettem.

Fölneszelt az erdő, kinyitotta szemét:

Meghallgatta szívem legelső énekét.

 

Miről is szólhatott volna ez a nóta:

Az indián nyárról már ősidők óta.

Miközben rájöttem - zenélnek a szavak,

Természet hangjai dalnokká avattak.