Legújabb verseim

 

TAVASZ VILÁG

Vízesés fátyol haját fésüli a szél,

mint  szikla szülte forrás folyó medret ér.

Zöld selyemkendővel terített a mező

 a Nap reá tarka virágszőnyeget sző.  

            

 Az alföldi rónán sok jószág legelész,  

 ilyen a mi pusztánk, gyönyörű csodaszép.

Ez az évszak nem örül, fűrészfogaknak,  

de dalos hangszere a napsugaraknak.

 

Virágba most szökken szomorúfűz, nyárfa

boldog most apátlan anyátlan madárka.

Mert kék ég az apja, föld az édesanyja

testvérként fogadja szorgos, küzdő hangya.

 

Hortobágy víz partján rügyezik a kökény

hát ne búsulj te se szilaj csikós legény.

Felhajthatod majd egy szép lány pendelyét

rabul is ejtheted gyémánt csillag szemét.

 

Pitypang ernyőt kerget szellőlány a réten

kikeletről zeng dalt pacsirta az égen.

Hirtelen száll alá, majd vissza a magasba

hosszúra nyúlt a tél, de már most tavasz van!

 

 

 

Ébred a föld

Lent a mélyben, sötétben, föld alatt

az áldott nedvet mely dús kincset ér,

öntudatlan gyűjti néma csendben,

a polipcsápú színtelen gyökér.

 

Ám de jön  a nap,  kikelet napja,

mikor gyökér szül vad erőt,

Kemény fa kérgét is megrepesztve,

letépi burkát a rügy, ébredőn.

 

Hány ezerszer áldott a legelső,

hős csatát látott, csodás zöld levél,

mely földünk súlyos terhét lerázva,

napfényre törve, új életre kél.

 

Csírázik a mag, szárba szökkenő-

Igaz nyúlánk, karcsú, de ingatag,

később szárból buggyanva tökéjben,

mézillatú akácvirág fakad.

 

Övé a földnek szunnyadó álma,

ág - erekben úszik a barna csend,

Duzzadt rügynek hangos fakadása,

bíbor lepelben vöröslőn megjelen. 

 

Szívós szűz- termője, égre szökken,

a sok kúszó inda életre kél,

és ezer virág, sorsa kelyhében,

Évente duzzad, fakad és remél.

 

NYÁRI ÉJBEN

 

Erdő mélyén holdas éjben

mi csillog a tó tükrében?

Vénusz és Hold fürdik benne

mintha, az ég is ott lenne.

 

Ezüstfényben tündökölnek

hullám fodrán a levelek.

Takarójuk pille fátyol

partján szendergő virágok.

 

Friss illatú szellők szárnya

be libben a titkos árnyba.

Mintha smaragd lánggal égne

bogaraknak zöldes fénye.

 

Vörös sapkás” willi-népek”

ragyogásból most kilépnek.

Daltól édes szerelemtől

halkan csalit ága rezdül.

 

Csitt, csendesen hallgassatok

e dal most sok szívben dobog.

Árkon, bokron, mezőn által

elragad és visz magával.

 

Erdő mélyén, holdas éjben

mézvirág nyíl titkos fényben.

Ámortól jövő igézet

csókra, szerelemre késztett.

 

Anyámra gondolok

 

Ha ezt a szót hallom, szívembe markol,

valami fojtogat szorítja torkomat,

láthatatlan testtel szeretnék zokogni,

agyamban tengernyi búsfájó gondolat.

Vádló panaszra miért nyílik ki a szám?

hiszen nekem már réges-rég nincs anyám.

 

Mint öreg gyermek sokszor elfelejtem,

mily sok éve már, hogy oda lent pihensz.

Ha jót osztva hozzád akarok sietni,

s ha valami rossz történik meg velem,

mindig úgy érzem rém álom csupán,

hogy már nincs nekem kedves édesanyám.

 

És most is folyton sok év után még

a válasz út előtt áll téveteg szívem,

hozzád fordulok: mit szólsz te hozzá,

drága jó anyám: Nem talán vagy igen?.

Hisz nem lehet soha, hogy ne gondolnék rád,

míg   élek nem felejtelek, pihenj drága jó anyám!

 

Nevessetek csak ki ,mit bánom én azt,

miért zeng ajkam ily divat múlt dalokat,

Mégis én csak rólad fogok dalt dalolni,

míg vándorlásomnak végleg vége  szakad.

S aztán majd szólok: anyám megjött fiad,

testem pihenni vágy: - Jöjj , vesd meg ágyamat.

 

 

Tűnődés

 

Csillagok kacsintanak  felém a homályból,

ahogy fénybogarak szeme tüze lángol,

e meghitt estében falevele libben,

mintha táncra kérné víg szellő kedvesen.

 

Sóhajtozva kúszik fénycsóva az égen,

mert a hullócsillag most hagyta el éppen,

Engem is elhagyott már 66 évem,

és ha vissza nézek nem is volt oly régen.

 

Álmomban az éjjel gyermek voltam újra,

napraforgó száron vágtattam a tóra,

Magas sudár nyárfák szegélyezték partját,

szomjas tehén csordát pásztorok itatták.

 

Cseke-tó vizében oly hosszan fürödtem,

észre sem vettem a nap letűnt   mögöttem,

másnap reggel aztán vissza emlékeztem,

sok kedves barátot mily rég elvesztettem.

 

Szülő házamnak is csak a helye látszott,

templom oltáráról békesség sugárzott,

köszönöm az égnek e szép álom képet

teremtő Istenem adjál még pár évet!

 

Lét – lelet

 

Szívük mélyén az emberek,

múló örömre nem vágynak,

rejtett forrását keresvén,

Embert találva, csalódnak.

 

Mert mindenki maga módján,

rendkívüli lény,- csodaszép,

a mélykék ég a két kezünk,

létünk maga, a Mindenség.

 

Az, hogy vagy Istenáldás?

Tán más számára is ajándék?!

Egy meghitt szó, simogató

s bíbor hajnalra ébrednénk.

 

Tavaszi eső Nap fénye,

virágnyílásra buzdító,

azzá leszünk mivé váltunk

emberek és bizakodók.

 

Ha majd sorsunk beteljesül,

csitul már a vágy és remény,

ne sirassuk az elmúlásunk,

lényünk újra fénykörben él!

 

A sors fintora

 

Földműves, mint aki cipóval álmodott,

hajnaltájt fölkelve vizsgálja a napot.

Kicsi fiam távol borús égbolton át,

aggódva figyeli végzetedet anyád.

 

Szeme azt mondja most: hősnek született,

oly büszkének látom koszorús fejedet!

Pályád piros vérrel öntözött csatatér,

altábornagy leszel, azután hadvezér.

 

Ám, de inkább fiam békés sors vár majd rád,

remegne éretted harcközben jó anyád.

Éltedet hagyd folyni szentelt hajlék alatt,

az Isten vigyázza ezután utadat.

 

Uram bocsásd meg bűnöm, mit elkövettem:

Hogy kutattam fiam jövendő végzetét.

Hiszen nálad minden hír, szerencse, vagyon,

sorsát te válaszd meg, míg én elringatom!

 

 

 

ZUHATAG

 

Fehér, fényes áradattal szikrázik a vízesés,

kősziklákon átszaladva odalent folyóba vész.

 

Mi hajtja őt öröm, bánat, friss vize mért tőr elő?

Világ látni kedve támadt vagy űzi titkos erő?

 

Tán a tenger hívja messze, elnyeli hullámtorok,

ott a mélyben boldog lesz e vagy majd ott is háborog?

 

Nem háborog, nem is zúg már elszenderült, megpihent

meglelte a csend világát, hol örök békére lelt.

 

 

ANTIK ÓRA

 

Halkan ketyegett az óra

percek múltát számlálgatta.

Megért sok jó és rossz időt,

látott temetést, esküvőt.

 

Reggel kakukkszóra ébredt

délben harangszót ebédelt.

Ha lelassult újra húzták,

és mindig karban tartották.

 

Látott árnyékot, verőfényt

számon tartott bűnt és erényt.

Bár szünet nélkül kattogott

ám semmit ki nem kotyogott.

 

MÁRCIUSI TÉLBEN 2013

 

Szélszárnyára írt szavakkal

sürgönyt küld tavasz a nyárnak:

„ drága testvér érlelj kalászt,

ne nyiss ajtót a vízárnak”.

 

Hosszúra nyúlt tél uralma

mocsarakba fúlt a vetés

ami maradt belvíz után

ennyi szájnak vajon elég?

 

Drága boldog asszony anyánk

könyörülj gyermekeiden

teremts egy pár száraz napot,

hogy az árvíz, kárt ne tegyen.

 

Természetnek bősz haragját

intse rendre óvó kezed

hívő néped oltár előtt

ódákat zeng majd teneked.

 

Viruljon a termő határ

érjen be a búzatábla

és lakjon jól minden ember

ne éhezzen a sok árva.

 

Mert a magyart sújtsa bármi

mindörökkön talpon marad

kétségbe ne vonja senki

erőnk ősi hitből fakad.

 

Az ősz fölvette köd színű ruháját

tölgyerdő aranyló fénnyel van tele.

 Csípős szelek, gyér lombjaikat rázzák

víg forrás zúgása sikongat bele.

 

Fészkek üresek. Messzi útra szállnak

fiatal lakói a kis tollasok,

mint éber őrszemek szirtre kiállnak,

károgó hollók és vijjogó sasok.

 

Völgy ölén szerte zsombékok fakadnak,

pásztortűz világol, vadvizes a rét.

Sodrását táplálja a kígyózó patak ,

medrén bukfencet hány a malomkerék.

 

Katángkórónak lehajtott fejére,

ezüstös körhálót szövöget a pók.

Madarak csőréből délre repülve

visszhangot szülnek az utolsó dalok.

 

Ahogy kóborgok kint az őszi tarlón

távolban pusztul a burjánzó vadon.

Fejemet legott az avarra hajtom,

szíve ütemét aggodva hallgatom.

 

Mintha ritkulna álmos szuszogása

úgy érzem a keble fagyos és rideg.

A szél már rég dúdolgat egyre másra

elmúlásról szóló búcsú éneket.

 

Kedvtelenül rezgő hervatag árnyak

még maradjatok távol, ha kérhetem,

hogy élvezhessem az indián nyárnak

édes ölelését mit rajongva szeretek.

 

Hagyj  örülni még hervadás a lombnak

emelj gátakat a sivár tél felé,

ne vegye el tárgyát búcsú dalomnak:

Lombos tölgyeseknek arany levelét!

 

 

JÓ ÉJSZAKÁT

 

Ezer álmos kis madárka

fészkén lel altató tanyát,

elrejtik lenge lomb sátrak

aludj kicsim jó éjszakát.

 

Forrás ásít, néha csobban

a fenyves erdő szundikál,

virág, fa laposan pillant

aludj kicsim jó éjszakát.

 

Zöld tó vízén, nádas ölén

bóbiskol egy hattyú leány,

altató dalt játszik a szél

aludj kicsim jó éjszakát.

 

Tündérkert pompájú tájon

mosolyarcú sark csillag jár,

már a föld s az ég is álmos

aludj kicsim jó éjszakát.

 

Csöppnyi angyal holdsarlóról

álom fátyolt terít reád,

veled leszek míg elalszol

aludj kicsim jó éjszakát.

 

 

 

 

AZ ÉLŐ ZENE

 

Mese, valóság közt titokzatos fátyol,

benne a sejtelem érzés húron játszik,

megittasul lelkünk, ellágyul hangjától

ködfátyolán által egy új élet látszik.

 

Szép mint egy álom,mely napfényt festve ragyog

testünk beleborzong édes ütemére,

majd körül táncolnak kacagó angyalok

élményt varázsolva  mindnyájunk szívébe.

 

Harmóniák szárnyán emelkedik lelkünk

egyre magasabbról halljuk a világot

ám ha, visszaútról sietve érkezünk

szemtől- szembe  látunk  minden  valóságot.

 

Ha elszáll az akkord és mi felébredünk

keressük a valót, kutatjuk az álmot.

Boldog  megnyugvással emeljük fel fejünk

mert érezzük, -  lelkünk – ritka csodát látott.

 

 

 

HOLDRAGYOGÁS

 

Mikor az éj kékjén ragyog ezüst arca

és a földre hinti békítő sugarát

a jóság szelíden mosolyog le róla

fénykörében fürdik fű, fa, búzavirág.

 

Ám amikor minden sejtelmes árnyat ölt

fellép az égre,mint őrködő Angyalszem

s amíg békésen szendereg a vén Föld

kék álmát vigyázva, kószál a tengeren.

 

Csendes tanúja az igaz szerelemnek

mélán álmodozó tündér-királyleány

vigasztalója a becsapott szíveknek

amint vergődnek bevetett nyoszolyán.

 

E hűséges bolygó Földünk kísérője

melyet teleholdkor kutyáink ugatnak

az Isten ültette mellénk fel az égre

hogy a sötétségben nyújtson örök vigaszt.

 

ROHANÓ VILÁG

 

Hová rohansz múló világ,

utad végén érdem nem vár,

e földön van boldogságod,

élőlényben gazdagságod.

 

Állj meg, már egy pillanatra,

nézzél végre önmagadba,

vess számot az elmúlással,

Föld népének családjával.

 

Tiéd minden fa és virág,

te birtoklod ember honát,

lassíts tempót, mert kifulladsz,

 földed sivataggá fonnyad.

 

A természet élni akar,

ő az úr, ha vihart kavar

ellene,-  nagy gátat emelsz?

nyugodt álmot soha nem lelsz!

 

Ez a föld az életterünk,

védjük, óvjuk drága kincsünk,

élni kéne békességben,

Istenhitben, szeretetben.

 

Mert ha elfogy erdőn a fa,

folyó nem lesz halnak hona,

dzsungel nem ad friss oxigént,

már késő, megszűnik a lét...!

 

 

 

Szeretnék egy könnycsepp lenni,

szemedben újjá születni,

lefolyni orcád bársonyán,

elégni ajkad parazsán.

 

Lehet, hogy e nagyvilágnak,

te csak egy szál virága vagy,

de nékem az éj sötétjén,

fényben élsz a szívem mélyén.

 

Vágyom rá, hogy kis kertednek,

bíbor rózsája lehessek,

minden percben illatoznék,

tán soha el nem hervadnék.

 

Csókod kékfestő az égen,

szemedtől fű zöldellőben,

az egész világ néptelen,

nélküled üres képtelen.

 

Ha a lelked tenger lenne,

gyöngyhalászként élnék benne,

bárányfelhők ölelnének,

rólad dicshimnuszt zengnének.

 

Mondd hol a szerelem hona?!

Két lélek egy gondolata,

egy a sorsunk végtelenben,

élünk halunk szeretetben.

 

 

mit születésünktől hordunk,

párás már a szemünk fénye,

árnyalt hangunk víg csengése.

 

Lépteinknek súlya alatt,

nem várnak már fényes utak,

fakult lett a szó reménye,

lágyabb a nap kedvessége.

 

De, nem bánkódunk miatta,

áldjuk az Urat, hogy adta.

Végig jártuk a Golgotát,

vágyva krisztus minden szavát.

 

Mosolya felragyog felénk,

védő pajzsát tartja fölénk,

megfáradt testeket gondoz,

bűnös lelkeket feloldoz.

 

Szeme hívogatón szólít,

Édesen, mint méz, ha gyógyít,

mások ellen ha, vétkeztünk,

Isten mérlegéra tettük.

 

Látjuk őt fátyol ruhában,

angyalok égi karában,

halljuk már hívó énekét,

szférák magasztos zenéjét.

 

Nyomorból jött hívő sereg,

Örül, mert az Úr közeleg.

Vár ott fönt egy boldog ország:

„ Írva vagyon, a Mennyország!”

 

 

 

 

 

KÓBOR CSILLAG

 

Olyan vagyok, mint kóbor üstökös,

mely egyedül bolyong éj rejtekén,-

gondjaim csóvája szürke, ködös

Letelepszik egyedüllét hegyén.

 

Ismeretlen ember - rengeteg közt

fürkészgetem magamnak az utat.

 fakó remény, mely belém költözött,

gondkezem fénykő ajtón kopogtat.

 

Álom szárnyakon repülök tova,

mint keselyűk dúvad fellegekbe,

 kezemet érintse élet tava,

 ne folyjon feneketlen mederbe.

 

Magas bércekről ugrom álmomban

néma, éjsötét, csendes tengerbe, -

fejem ágas idegpályáiban,

fészket raknak a gond erdejébe.

 

Szétszórt örömöm teljében, - néha

átölelném e furcsa világot,

életemnek szunnyadó alkonya,

Felizzik, és vérpiros lángot ont.

 

Testem pokol ördöge perzseli,

szívemnek virágai hervadnak,

eszem, vágy- gondolatát elnyeli, -

maradékán sakálok rágódnak.

 

Halványul az üstökös csóvája,

életem lángjának nyelve hamvad,

termést nem hoz éltem szikrafája,

 az új mag majd egy szebb életet ad.

 

Élet éledt újfent az életfán,

sziporkázik az ész fénysugara.

létemnek sok éves vándorútján,

végig kísér az Úr védangyala.

 

 

 

LÉT-LELET

 

Szívük mélyén az emberek,

múló örömre nem vágynak,

rejtett forrását keresvén,

Embert találva, csalódnak.

 

Mert mindenki maga módján,

rendkívüli lény,- csodaszép,

a mélykék ég a két kezünk,

létünk maga, a Mindenség.

 

Az, hogy vagy Istenáldás?

Tán más számára is ajándék?!

Egy meghitt szó, simogató

s bíbor hajnalra ébrednénk.

 

Tavaszi eső Nap fénye,

virágnyílásra buzdító,

azzá leszünk mivé váltunk

emberek és bizakodók.

 

Ha majd sorsunk beteljesül,

csitul már a vágy és remény,

ne sirassuk az elmúlásunk,

lényünk újra fénykörben él!